Amikor még iskolában tanítottam volt, hogy ezt heti kétszer is hallottam a folyosón: “Áhhh, csak rajz…” Ilyenkor mindig elgondolkodtam… Miért van az, hogy a rajzórát még mindig „pihenőnek” vagy „firkálgatásnak” amolyan “felesleges töltelékórának” bélyegzik?

Az emberi lények számára engedhetetlenül fontos a művészet és a művészeti kultúra megbecsülése és tiszteletének terjesztése. Mondom ezt úgy, hogy magam is rajztanár vagyok, aki nem is olyan régen még nap mint nap harcolt a „de hát minek ez?” kérdéssel egy középiskola tanáriában.

Ha a diákoknak azt mondjuk, hogy a rajzóra „csak szórakozás/szarakodás”, akkor miért csodálkozunk azon, hogy felnőttkorukra a művészet nem része az életüknek. Luxusnak, felesleges hóbortnak, afféle kiváltságosok hobbijának vagy „felnőtt kifestőnek” tartják? (Igen, a tetoválásra is gondolok.)

Mit tanít egy rajztanár? Ha azon a kevés megtartott rajzórán unalmas drillekkel kínozzuk a diákokat, akkor miért lepődünk meg, hogy később a szépre érzéketlenek lesznek? A művészet nem elit klub! Hanem egy emberekre jellemző, különleges kifejezési forma. Ha úgy tetszik nyelv, ami része a mindennapi életünknek. Segít mélyebben látni a világot, intenzívebben érezni, kifejezni, élni, kapcsolódni önmagunkhoz és másokhoz is. Olyan szükséglet, mint az evés-ivás vagy a légzés. Oxigén nélkül nem élünk, művészet nélkül pedig csak lélegzünk.

Egy rajztanár felelőssége nem kisebb, mint hogy a diákjai felnőjenek a művészeti világ iránti tisztelethez, és felnőttként már lássák, hogy a rajz nem „csak firkálgatás”, hanem eszköz és nyelv egy minőségi élethez. Az oktatásban pedig egyenesen kötelező (lenne) nagyobb figyelmet és fókuszt adni neki. Különösen azért, mert  generációk nőnek fel úgy, hogy a szépre vakok.

— F.L. —

(A kép: generatív AI használatával készített illusztráció – Friedrich László – Profundus Tattoo)